Magamra.
Középiskolás korom óta hordozom a 'gazdagság' terhét. Nem volt divat, sőt, szinte megvetettek érte a 'tömegek'. Mert ugye, Andi, mennyi volt a cipőd, tök jól néz ki, hétezer forint, ó, nem volt drága, erre meg R benyögte, hogy ennyi apám nyugdíja, és én álltam ott, megsemmisülve, hogy most akkor erről én meg hol tehetek? Apám mindig is mesélte, hogy ha suliba vitt, BMW-vel, és itt a német autóra kell gondolni, nem a metrora, akkor a sarkon kértem kitenni magam, mert ne lássák. Mert nem jó, mert aki gazdag, az csak lophatta, vagy mások zsákmányolásos módszerrel szerezhette. És én szerettem szeretve lenni, de ez egy másik történet.
Eltelt vagy 15 év. Többet keresek, mint az átlag. Nem jelentősen, de többet. Ha néha abba a hibába esem, hogy elmondom, azért vannak csodálkozó arcok. Költök is, de nem élek egyáltalán nagy lábon, mert a mai napig megmaradt bennem a szerénység igénye, vagy inkább a félelem, hogy mások mit szólnak. Mit szólnak, hogy a bruttó béremből motort veszek. Hogy notebookot veszek. Hogy gyakran veszek új telefont mert szeretek elbabrálni ezekkel a rohadt kütyükkel, mi a franc köze van hozzá bárkinek is? Hogy Japánba mentem, hogy Amerikára várok.
De ebben az országban, én igenis büszke akarok lenni. Büszke arra, hogy számtalan embernek az orvosi ellátásához hozzájárulok. És a saját nagymamám 100ezreket kéne fizessen a hallókészülékére. Büszke arra, hogy a segélyezek. Büszke arra, hogy milliókat szállítok, bliccelnek, ezérthát ingyen. Ők nem fizetnek. Szolidaritást is fizettetnek velem, ámbár nem kérdeztek meg előtte.
Büszke akarok lenni arra, hogy sokat adózom.
Tiszteljetek bazmeg!
